A vizs­gá­ló­dást az író egy 1926-ban kelt kéz­írás­a alap­ján kezd­jük.
Egyé­ni­sé­ge eb­ben az idő­ben olyan be­nyo­mást kelt­he­tett, mint­ha a vi­har előt­ti pil­la­na­tok sű­rű, per­gő idő­di­men­zi­ó­já­ba me­re­ve­dett vol­na. Az el­len­erők fel­so­ra­koz­tak, a ki­tö­rés vész­ter­he a le­ve­gő­ben volt, de a dön­tő ösz­sze­csa­pás mint­ha örök­ké vá­rat­ni akart vol­na ma­gá­ra. A fe­szült­ség töl­té­se lát­ha­tat­lan és meg­fog­ha­tat­lan, még­is min­den rez­dü­lé­sét fe­nye­ge­tő­en jár­ta át. A kül­ső és bel­ső ha­tá­sok áram­la­ta­it szin­te csu­pasz ideg­vég­ző­dé­sek­kel fo­gad­ta, köny­nyen lob­bant a lel­ke­sült­ség láng­já­ra, gyak­ran tü­rel­met­len, ide­ges kap­ko­dás el­ra­gad­ta­tá­sá­ba szé­dült.
Nem volt szük­sé­ge ar­ra, hogy ke­res­ve men­jen elé­be a dol­gok­nak, mert azok ta­lál­ták meg őt. Egy­szer­re vol­tak je­len sze­mé­lyi­sé­gé­ben az emel­ke­dett szel­le­mi nyi­tást sür­ge­tő pap, a va­ló­sá­got ele­mi ben­ső­sé­ge­i­re csu­pa­szí­tó, biz­tos eszű gon­do­lat­se­bész, és a mély­tu­da­ti ener­gi­ák­kal töl­tött kép­ze­let­ball­ón­nal ma­gas­ba igyek­vő fan­tasz­ta mo­tí­vu­mai. Im­pul­zív sok­ré­tű­sé­gé­nek tu­da­tos meg­nyil­vá­nu­lá­sai oly­kor a rap­szo­di­kus meg­osz­tott­ság for­má­ját ölt­het­ték. Kér­dés­fel­te­vé­sek, kín­zó ké­te­lyek, el­tö­kélt irá­nyu­lá­sok, majd azok vé­tói lan­ka­dat­lan in­ten­zi­vi­tás­sal tar­tot­ták moz­gás­ban lel­ki­vi­lá­gát, han­gu­la­ti éle­tét. Haj­la­mos volt a szkep­ti­kus csüg­gedt­ség­re, le­vert­ség­re, amit szi­lárd aka­ra­tá­val el­len­sú­lyo­zott. Vá­gya­i­val, prob­lé­má­i­val, kész­te­té­se­i­vel ro­kon be­fo­lyá­sok előtt sok­szor, ta­lán szán­dé­ka el­le­né­re sem volt ké­pe be­zár­kóz­ni. Lan­gyos, vak nyu­ga­lo­mul, ha­mis ön­ér­zet­tel nem tud­ta áll­tat­ni ma­gát, az elő­re­ha­la­dás szin­te kény­szer volt szá­má­ra.

A sar­ka­la­tos és kí­nos ön­fel­fe­de­ző szem­be­sü­lé­sek ál­lan­dó kí­sé­rői vol­tak. Lát­ni akart, csak az­után el­fo­gad­ni, sem­mi­be ok­ta­la­nul be­le nem nyu­god­ni, is­me­ret­le­nül sem­mit nem al­kal­maz­ni, sem ön­is­me­ret nél­kül al­kal­maz­kod­ni. Mun­kált ben­ne egy­faj­ta sér­tett in­du­lat is, ami tá­vol­ság­tar­tás­ra kész­tet­ve meg­ne­he­zít­het­te szá­má­ra a lá­gyan ru­gal­mas vi­szo­nyu­lást kör­nye­ze­té­hez. Ér­ze­lem­gaz­dag lel­ki éle­te azon­ban leg­több­ször át­len­dí­tet­te az ér­te­lem fá­jó, gát­ló ta­pasz­ta­la­ta­in.
Szé­les ér­dek­lő­dé­si kö­rét sok­ol­da­lú­an kö­ze­lí­tet­te meg, ha egy el­ha­tá­ro­zás gyö­ke­ret vert ben­ne, ne­héz le­he­tett ki­moz­dí­ta­ni. Nem volt elő­vi­gyá­zat­lan, rit­kán lé­pett úgy be gon­do­la­ti-, ér­ze­le­mi ré­gi­ók­ba, vagy em­be­rek lel­ki­vi­lá­ga­i­ba, hogy bi­za­lom­mal re­te­szel­te vol­na be ma­ga mö­gött az aj­tót.
Gon­dol­ko­dá­sá­ban kre­a­tív öt­let­gaz­dag­sá­ga te­kin­té­lyes kép­ze­lő­e­rő­vel pá­ro­sult. Ben­ső­sé­ges, mély ér­zel­mei kincs­tá­rá­ban cse­le­ke­de­te­i­hez min­dig volt hi­te­les fe­de­zet. Ké­sőbb (az idé­zett írás­min­ta és idő­sebb ko­ri fel­jegy­zé­sei alap­ján) szel­le­mé­nek ut­ja­it bel­ső bi­zo­nyos­sá­gok tisz­tí­tot­ták meg. A meg­ta­lált egy­sze­rű­ség köny­nyed ter­mé­sze­tes­sé­gé­vel vet­te ész­re és il­lesz­tet­te visz­sza ere­de­ti for­má­juk­ba az egy­más­tól el­sza­kadt és tá­vol­sod­ró­dott dol­go­kat. Kü­lön­bö­ző vi­lá­gok ha­tár­mezs­gyé­jén áll­va, meg­ta­nult nyílt­ság­gal és ru­gal­mas­ság­gal, ki­mér­tebb nyu­ga­lom­mal bel­ső kép­le­tek­re fi­gyelt.